Miért van az, hogy mindig az kell, ami valójában nem is jó, csak mi értékeljük túl. Ha körbenézek a barátnőim között, vagy akár szerénységem eseteit tekintem, mindig az olyan pasik után bomlunk, akik meg sem érdemlik. Csupán van bennük valami, amit csak mi látunk éás épp ezért tudja mindenki olyan okosan elmondani nekünk, hogy mekkora hülyék is vagyunk. Olyan "jeleket" látunk, amik sohasem léteztek és ragaszkodunk valamihez, ami sosem volt a miénk. El vagyunk foglalva az álmainkkal és azzal, ami szerintünk lehetne és "persze" lesz is, csak éppen a valódi életünket felejtjük el élni.
Bár tény, hogy ezt a témát olyan irányból is megközelíthetjük, hogy miért is érjük be kevesebbel, mint amit a legjobban szeretnénk. De mégis mért érezzük kötelezőnek, hogyha elmegyünk egy buliba, akkor az este legjobb pasiját kell megszereznünk, vagy ha elutazunk, akkor mindenképp be kell cserkésznünk egy helyi pasit mindenáron, még akkor is, ha ezek az emberek fittyet hánynak ránk és ez olykor még megalázó is. Hülyét csinálunk magunkból pár szép pillanatért vagy régi emlékekért, miközben a szívünk mélyén tudjuk, hogy ez nem az, mint aminek mi szeretnénk hinni...Természetes, hogy mindig a legnagyobb barom mellett vagyunk a legbüszkébbek magunkra, hogy "ő az enyém", mikor tudjuk mi is, hogy bármelyik pillanatban megfoghatja magát és azt mondhatja, h ez már nem a régi, nem szeretlek, vége...és az is magától értetődő, hogy nem velünk van a baj, de a végére valahogy mégiscsak mi voltunk azok, akik elindították a kapcsolatot a romlás utján.
Bocs, hogy ez most ilyen érzelmesre sikeredett. :L
