Titkos kert

nem is tudom mit írjak......elgem van..rövid,tömör

hiányzik Dóri, hiányzik egy család és lassan kezdem önmagamat is elveszteni
próbálom a tökéletes énem virágzásának képét mutatni,de totál szét vagyok csúszva
nem tudom mit csináljak...itt nem bírom tovább..máshová nincs mennem
olyan mintha már nem is élnék, csak valamiért mégis lélegzem..pedig semmi szükségem rá

Meglett...átmentem forgalomban is:L Annyira nagyon nagyoooon jó érzés, hogy túl vagyok rajta...Nem azé vagy amazé, de minden megvolt előre (H):D Pali bácsi, a vizsgabiztos számomra jó kilátásokra okot adó történetekkel szórakoztatta az okatómat, Rolit, miközben én vezettem... Elmesléte, hogy a feleségének 20 éve van jogsija, de azóta nem sikerült még megtanítania tolatni  :D:D (jelezném alássan, hogy nekem jól megy a tolatás).. Kecskemét népe fellélegezhet, nem nyírok ki senkit..."I'm not afraid 'cause I'm a rider, yeah" :D

Már napok óta növekszik valami cummó a fülemben, amire eleinte azt hittem, hogy pattanás...sajnos nem az. Na nem fogok megmurdálni, nem kell semmi durvára gondolni, csak valami gennyes cucc, aminek van latin neve is, de ezt képtelen voltam megjegyezni...az orvosra már sokkal tisztábban emlékszek. Mindaddig rohadtul szimpatikus is volt, amíg nem közölte, hogy vagy feltárja helyi érzéstelenítéssel ezt a csodát, vagy dunsztkötés tesz a fülemre. Én persze, mint a világ legkevésbé fájdalomtűrő embere, a kötést választottam (akkor még nem tudtam, hogy ehhez az egész fejemet át kell kötni). Szóval most leginkább úgy érzem magam, mint azok a kutyák érezhetik magukat azzal a fantasztikus gallérral, amiket az amerikai filmekben aggatnak rájuk.Az én "jóindulatú és végtelenül kedves" barátnőm, Dóra kifejezetten jót szórakozna rajta. Hát az már biztos, hogy ilyen fejjel max a mamához vagyok hajlandó elmenni a vasárnapi ebédre...szóval két lehetőségem van a hétfőt illetően: vagy elmegyek suliba és az orvos utasításait megszegve leveszem a kötést, vagy nem megyek suliba és poshasztom továbbra is a fejem ezzel a büdös szarral.(Elnézést a szóhasználatért :L)

Most leginkább úgy érzem, hogy soha a büdös életbe nem lesz jogsim... Ma ültem a kocsiban és tisztára úgy éreztem magam, mintha én lennék Cher a Spinédzserekből (csak ez még nem vizsga volt). Ez eléggé elkeserít. Aztán persze mikor végeztem beül a kocsiba "Miss Perfect", akinek történetesen ugyanaz a keresztneve, mint nekem, és mindent úgy csinál, ahogy kell...legalábbis rá nem szól nnyit az oktató, mint rám. Ilyenkor akkora egy nullának tudom érezni magam. Egyszerűen képtelen vagyok ennyi mindenre egyszerre koncentrálni: biciklisek, gyalogosok, táblák, lámpák és a kedvencem, a sebesség..mi a francnak kell ennyi sebességkorlátozás, mikor úgyse tartja be a tanulókon kívül senki?! Eddig az volt az "álmom", hogy lesz annyi pénzem, hogy vegyek egy jó kocsit, de most csak arra vágyok, hogy megtehessem, hogy életem végéig mindenhová taxival mehessek.

Miért olyan nehéz valakit elengedni??...Egy szakításban általában az egyik fél mindig sérül, az, aki nem látja még a kapcsolat végét. Egy idő után elvesztettem a fonalat, hogy ez még vajon mindig szerelem vagy csupán birtoklási vágy...nehéz elfogadni, hogy valami felett, ami sokáig a "tiéd" volt és azt hitted az is lesz örökre, hirtelen nincs hatalmad. És ez a sokhülye "szabály", amit az emberek kitalálnak, hogy mi alapján lehet kiszámolni, hogy mennyi idő kell, ahhoz, hogy túljussunk rajta.Ez nem olyasvalami, amit számolgatni kell, könyörgöm.Úgy érzem, talán már kezdek felejteni...de honnan tudhatom, hogy ez valódi, vagy csak a távolság az, ami segít nem rá gondolni és, hogyha újra feltűnne, biztosan közömbös tudnék-e lenni...erre egy jó magyar mami azt mondaná, hogy a pudingpróbája az evés, és lássuk be igaza lenne. De révén, hogy nem vagyok az a kísérletezős típus, ha tehetem , inkább kimaradnék ebből a "buliból".

Nagyon hiányzik az én drága barátnőm..de jó érzés, hogy tudom, én is neki:D:DLényeg a lényeg (tudjuk, mi A lényeg, de nem beszélünk csúnyákat), hogy mégcsak egy hónapja van távol az Én Szőkém, de már alig várom, hogy hazajöjjön..és az az időszak több minden miatt is jót hoz: többek közt akkor jön el az iskola vége, meg ő hazajön...őőőőő..ennyi, de ez bőven elég:D De meg is bukhatnak ezen állításaim, ha a drága esetleg belcsusszanna a csúnya 4 D's valamelyikébe..csaknem már..a drogoktól, piától, és pasiktól egyáltalán nem féltem, valahogy egyik sem az ő világa..de az a fránya driving haza ne repítse:D:D

Miért van az, hogy mindig az kell, ami valójában nem is jó, csak mi értékeljük túl. Ha körbenézek a barátnőim között, vagy akár szerénységem eseteit tekintem, mindig az olyan pasik után bomlunk, akik meg sem érdemlik. Csupán van bennük valami, amit csak mi látunk éás épp ezért tudja mindenki olyan okosan elmondani nekünk, hogy mekkora hülyék is vagyunk. Olyan "jeleket" látunk, amik sohasem léteztek és ragaszkodunk valamihez, ami sosem volt a miénk. El vagyunk foglalva az álmainkkal és azzal, ami szerintünk lehetne és "persze" lesz is, csak éppen a valódi életünket felejtjük el élni.

Bár tény, hogy ezt a témát olyan irányból is megközelíthetjük, hogy miért is érjük be kevesebbel, mint amit a legjobban szeretnénk. De mégis mért érezzük kötelezőnek, hogyha elmegyünk egy buliba, akkor az este legjobb pasiját kell megszereznünk, vagy ha elutazunk, akkor mindenképp be kell cserkésznünk egy helyi pasit mindenáron, még akkor is, ha ezek az emberek fittyet hánynak ránk és ez olykor még megalázó is. Hülyét csinálunk magunkból pár szép pillanatért vagy régi emlékekért, miközben a szívünk mélyén tudjuk, hogy ez nem az, mint aminek mi szeretnénk hinni...Természetes, hogy mindig a legnagyobb barom mellett vagyunk a legbüszkébbek magunkra, hogy "ő az enyém", mikor tudjuk mi is, hogy bármelyik pillanatban  megfoghatja magát és azt mondhatja, h ez már nem a régi, nem szeretlek, vége...és az is magától értetődő, hogy nem velünk van a baj, de a végére valahogy mégiscsak mi voltunk azok, akik elindították a kapcsolatot a romlás utján.

Bocs, hogy ez most ilyen érzelmesre sikeredett. :L

Nem is igazán értem, hogy miért jó egy blog...mert igazából szerintem ez valami olyasmi, mint egy napló, de az ember lánya, amit naplójába ír azt nem akarja megosztani idegenekkel.Ez olyasmi, mint azok a szörnyű partyfotók, amiket hirtelen érzelmi felindulásunkból készíttetünk és utána meg sopánkodhatunk rajtuk, amikor kitisztult fejjel valamelyik club honlapján látjuk őket viszont.De mindig is szerettem volna azon emberek közé tartozni, akik szavakban le tudják írni érzéseiket és talán mindezt még anélkül is teszik, hogy személyesítenék.